A gyár minden történet hordozója. Nem elvont szimbólum, hanem maga az épület – múltjával, jelenével és tárgyaival együtt. Mint élő lexikon, minden kérdésre tudja a választ: történetekről, tárgyakról, gesztusokról és sorsokról. Egyszerre őrző és tükör – mindent megőriz, de elgondolkodtat arról, miként élhetnének tovább az emlékek és tárgyak a gyár lebontása után is. 

A csend és a szó határán létezik, vezet minket, és csak egyetlen egyszer – az esemény során – enged közvetlen találkozást. Jelenléte emlékeztet, milyen törékeny a kapcsolat tér és emlékezet között, és hogy minden gesztusunk meghatározza, mi marad fenn az idő múlásával. Története elektronikus levelezésen keresztül jut el hozzánk, mint egy más idők visszhangja.

*A szereplő jelenleg csak a beiratkozott résztvevőknek elérhető. De az esemény előtt itt is elérhetőek lesznek levelei. 

Jó napot kívánok! 

Egy utazásra hívom Önöket. Az élettörténetem utazására. Bemutatkozom. A nevem Armătura. Egy gyár. Kolozsváron. Jelenleg 141 éves vagyok. Szép kor. Lehet, van köztetek olyan, aki már ismer, aki már járt nálam. Lehet, vannak köztetek olyan fiatalok is, akik csak nagyszüleiken, rokonaikon keresztül hallottak rólam vagy sorstársaimról.

Ma, amikor ezeket a sorokat írom, 40 625 négyzetméter területen fekszem. De ez nem volt mindig így. 

Történetem 1884-ben kezdődik. Ekkor a világ még teljesen másképp néz ki, amint ahogyan most ismerjük. A Wright fivérek csak ezután hajtják végre az első sikeres motoros repülést. Einstein még nem dolgozta ki a relativitáselméletet, nincs világháború és a nőknek sem szavazati joga. Bevezetik a gázvilágítást az utcákon, az országunkban gyártott legrégebbi csapok ehhez a momentumhoz kapcsolódnak. Bukarestben. És ebben a műhelyben kezdődik minden. (1. kép)

Felmenőim egyik ágán Pedvisocar voltam. Majd Primarmatur. Majd Parcomet. (2. kép)

1948-ban ezen a kapun már 122 alkalmazott jár be dolgozni. Akkor még nem tudja senki, hogy egy év múlva be is zár, és átköltöztetik Kolozsvárra. De ne szaladjak előre.

Lássuk, hogyan nézett ki Kolozsvár a század elején. Itt a főteret látjuk, még itt áll a Karolina-oszlop, csak később kerül át a jelenlegi helyére, a Karolina-térre. (3. kép)

A Szécsenyi-téren nagyban zajlik a termelők vására. (4. kép)

A Mócokon már akkor is előfordult, hogy nagy volt a forgalom. (5. kép)

Felmenőim másik ága ebben a városban, Kolozsváron született. 1919-ben Vadász Jenő műhelyt alapít. Pár év múlva csatlakozik hozzá  Rappaport Miksa és Grünwald Adalbert. 1934-ben megalakul a RAVAG nevű vállalat, amelynek neve RA – Rappaport, VA – Vadász, G – Grünwald betűkből áll. Rá egy évre megvásárolják az Állomás utca 19. szám alatti telket. Ez lesz a földem, az otthonom. Szomszédaim a Brânduşelor (Ősz) utca, a Nádas pataka és a Libertatea vállalat. Utóbbi szomszédom már nem létezik. 

A város minden szegletéből dolgoztak itt akkor, szinte mindenki ismert mindenkit: kardosfalviak voltak inkább az öntők, magkészítők, a Bulgária-telepről is jöttek, Pata utcából, Kerekdombról, az Íriszről is, a lupsaiak, a monostoriak. Elől a kicsi kapusszobában Tódor bácsi és Márton Sándor őrködtek felváltva.

Ebben az időben még működik egy műhely a városban, az akkori Szigligeti (mai Dragoş Vodă) utcában. Fermeta a neve. Öntődéje egy ilyen kis helyen működik. (6. kép)

1939-ben Rappaport elhunyt. Vadász Jenő marad a Ravag egyedüli vezetője 1943-ig, amikor más zsidókkal együtt munkatáborokba hurcolják. Grünwaldról nincsenek információink. 

1944-ben a Ravag és a Fermeta vállalatot átveszik a munkások. „Emlékszem, hogy mindjárt a háború után, a nagy bombázásokat követően úgy kezdtünk el dolgozni, hogy az öntöde fedél nélkül állott, találat érte” – emlékszik vissza egy munkás.

Túl vagyunk a második világháborún is. 1949-ben bekövetkezik az államosítás. Ekkor egyesítik a bukaresti Parcometet, a kolozsvári Fermetát és Ravagot. Megkeresztelnek, nevem ezentúl: ARMĂTURA.

Itt kezdődik hát történetem. Azt mondják, a Ravag vállalattól örökölt épületeim és gyártócsarnokaim elavultak, nem felelnek meg a követelményeknek. Alig születtem meg, máris elkezdődik az átépítésem. Hogy milyen átalakulásokon megyek keresztül, kedves olvasó, arról következő leveleimben fogok beszámolni. 

Tisztelettel,

az Armătura-gyár

Jó reggelt kívánok!

Először is elnézést szeretnék kérni, hogy tegnap kétszer is elküldtem a hírlevelet. Néha meghalad a technika. Dehát ebben a korban…. 

Legutóbbi levelemet ott hagytam abba, hogy nem voltak megelégedve a képességeimmel. Az 50-es években vagyunk. Felépül az új színesfém öntőde és a teljesen új mechanikai üzemcsarnok. Ez nagyrészt a jelenlegi szerszámműhely (Sculărie) csarnoka. (1. kép)

A munkások örömére az új csarnokban tusoló is van (eleddig a Nádas patakára jártak mosakodni – micsoda idők!), és szekrény a munkaruhának. Hogy az új munkakörülményeknek vagy valami másnak köszönhetően-e, nem tudjuk, de ezekben az években felvirágzik a műkedvelés. Saját klubhelyiség két pingpongasztallal és nyolc táblára való sakkfelszereléssel. Motoros szakosztály, színjátszás, dúl a sport is: foci, röplabdacsapat, női kosárlabda. Dolgoznak a kemencék is. (2. kép)

Az egymást követő években egyre csak gyarapodok: transzformátorállomás, metángáz-szabályozó ház, fedett állvány, karbantartó műhely (a jelenlegi szerszámüzem mellett). 1959-re megalakul a szerszámüzem szociális csoportja. Hétvégenként, munkásvasárnapokon, ahogy hívták, munkásaim kijárnak falvakra, hogy edényeket, szerszámokat javítsanak. A fiatalabbak pucolják, a szakemberek forrasztanak. (3. kép)

Ezekben az években én vagyok a legfontosabb gyár, amely beltéri szerelvényeket készít a romániai épületekhez. A hatalmas kereslet miatt a teljes termelésem a hazai piacra irányul. Nagy teljesítmény. És nagy felelősség. 

Üdvözlettel, 

az Armătura-gyár

Kedves olvasóm,

most az 1960-as években járunk. Lássuk, merre alakult azóta a városunk:

https://www.youtube.com/watch?v=hlWJzgPj3Bs

Ahogy a város, az én házam tájékán is vannak ám átalakulások. Felépül az egyik legnagyobb épületem: a vasöntőde. Új termékcsaládokkal is gazdagodok, mostmár mezőgazdasági öntözőberendezéseket és öntöttvas csapokat is gyártok.

Nagy szorgalommal dolgoznak bennem a munkások, a Scînteia folyóirat meg is örőkít erről egy képet 1962-ből. (1. kép)

A fejlődéshez nem csak szorgalom, hanem innováció szükséges. Mérnökeim bizonyos csapokat újraterveznek, falvastagságukat lecsökkentik. Ez az alkatrészek súlyának akár 25%-os csökkentéséhez is vezet, ami a 1966-os gyártási program tekintetében körülbelül 400 tonna vasfém megtakarítást jelent. Hogy érzékelni tudjuk, mennyit is jelent ez, itt van valami, aminek a tömege 200 és 400 tonna között helyezkedik el. (2. kép)

Biza, egy egész személyvonat. Párhuzamom nem véletlen, ‘65-ben gyári vasútvonalat is kapok.

1969-ben egy újabb fontos pillanat következik. A vállalat Romániában és külföldön is bejegyzi ARMĂTURA néven védjegyét. Nézzék ezt a gyönyörű A-betűt! (3. kép)

Elkezdődik az export, amely kiterjedt Európa, a Közel-Kelet, Ázsia és Afrika országaira is. Szinte össze se tudom számolni, mennyi országba jutok el: Németország, Csehszlovákia, Albánia, Kuvait, Irán, Pakisztán, Libanon, Szíria, Egyiptom, Szaúd-Arábia.

Az 1970-es években 2700 alkalmazott három műszakban dolgozik a gyárban. Kétség kívül ezek az évek számítanak életem egyik legmozgalmasabb periódusának. Alig bírom magamban tartani azt a sok belém fektetett energiát, szinte kirobban belőlem az öröm!

Kedves olvasó, remélem, Ön is megtapasztalt vagy meg fog tapasztalni ilyen zsibongó éveket.

Üdvözlettel,

az Armătura-gyár

Jó reggelt kívánok,

csak úgy suhannak velünk az évek! Kolozsvár hatalmas átalakuláson megy keresztül, szélein új negyedek nőnek ki, lakósainak száma egyre csak nő. A Monostor és Mărăști városrészek teljes újjáépítés alatt állnak. (1. és 2. kép)

Íme a Szt. Péter templom 1860-ból, majd ugyanez 1987-ből. (3. és 4. kép)

Én pedig így nézek ki. Most már lassan elütöm a 100 évet. (5. kép)

Ugyanebben az időszakban megkezdődik egy új csarnok építése: nagyobb és erősebb leszek. 1973-ra elkészül a földszinten a Mechanikai megmunkáló csarnok, az emeleten pedig a Montázs (összeszerelő műhely). Majd ti is látni fogjátok, amikor találkozunk.
A Mechanikai csarnokban a nyers alapanyagból precíz alkatrész készült. Az Öntőde adta a „vázat”, a Megmunkálócsarnok a pontosságot.
A Montázsban összeszerelték az alkatrészeket, nyomáspróbákat végeztek, majd elhagyták telephelyemet, hogy raktárakba vagy exportra kerüljenek.
A korábbi Megmunkáló és Szerelőműhelybe beköltözött a Szerszámkészítő (Sculărie) és karbantartó műhely, így ezekben az épületekben is javultak a munkakörülmények.

Ez még nem minden: a Nádas-patak irányába kibővítem az Öntődét! Sokat fejlődök az öntési kapacitás megduplázásával – gyakorlatilag kétszer annyi olvadt fémből készült alkatrészt tudunk gyártani. Gépesítjük a magok készítését is – a magok azok az alkatrészben lévő üregek (a csatorna, ahol a víz folyik) –, amelyeket eddig kézzel készítettek, ezentúl azonban a gépek automatikusan és egyformára gyártják őket. És még valami, amire nagyon büszke vagyok: a képlékenység növelése. A folyamat során az öntött darabokat hevítik és kezelik, hogy keményebbé, ellenállóbbá, használatra alkalmasabbá váljanak. Ezentúl több darabot egyszerre tudunk kezelni.

Kolozsvár lassan kilép az óvárosi, történelmi, egyetemi város szerepéből, és a gyárakkal, üzemekkel és termelőegységekkel egyre inkább egy ipari központtá válik. Én is részt vettem az iparosodás mechanizmusában: munkahelyeket biztosítottam, hozzájárultam a város gazdaságához, és alakítottam Kolozsvár munkásosztályát.

A hétvégére elbúcsúzom, de hétfőn utazunk tovább!

Addig is minden jókat,
az Armătura-gyár

Jó reggelt, drága barátaim!

Hol is tartottunk? Ááá… igen, eszembe jutott. Több mint 1400 típus-méretet gyártottak és forgalmaztak nálam, mind a belföldi, mind a külföldi piacokon – vagyis különféle, meghatározott funkciójú és méretű termékeket.

1989, Regele Ferdinand (egykori Híd) utca. Ezen is túl vagyunk. (?) (1. kép)

A forradalom után azonban a dolgok kezdenek megváltozni, és én is új formát öltök.

A rendszerváltást követő átmeneti időszakban, minden nehézség ellenére, a vállalat vezetése felismeri, hogy befektetési politika nélkül nem tudok fejlődni, és így nem fogok helytállni a piacgazdaság versenyében.

Ha korábban a kommunista állam gyára voltam, akkor 1990. november 23-án modern vállalattá válok, amely a piac szabályai szerint működik. E dátum előtt az állam döntötte el, mit gyártok, kinek adom el és hogyan működöm; ettől kezdve azonban – bár az állam továbbra is tulajdonos marad – már cégként működök: valódi könyveléssel, nyereség- és veszteségfogalmakkal, kapitalista modell szerint, ahogy mondani szokás. Ha régebben az állam mondta meg, mit gyártsunk és hová küldjük, most már nekünk kell vevőket keresni, tárgyalni, gyakorlatilag bárhová eladni, ahol csak lehetett, hogy profitot termeljünk.

Bemutatóüzletem megnyitásának ünnepsége 2000. május 24-én. (2. kép)

Ezért 1990 és 2002 között beruháznak új gépek és berendezések beszerzésére, valamint a meglévők korszerűsítésére, több mint 6,5 millió amerikai dollár értékben, összesen 150 beruházási tétellel.

Suhanjunk el közben Kolozsvár felett is. Felülnézetből.

Ez az első lépés a privatizáció felé: 70% az államnál maradt, a fennmaradó 30% pedig a Magántulajdon Alaphoz kerül (Fondul Proprietăţii de Private – FPP), amelyet később a lakosság között osztottak volna szét kuponok, részvények vagy magánosítás útján. 1995 májusa és 1996 márciusa között lezajlik a „Kuponiáda”, vagyis a tömeges privatizáció, amelyre az állampolgárok kuponokkal iratkoztak fel. Az újságok első oldala ilyen címekkel van tele:

„Privatizációs kuponok – mi vár a gyárakra?” (3. kép)

1996 májusában a dolgozók és a vezetőség egy része megvásárolja a részvények 40%-át, majd az év végére az állam teljesen kiszáll, és így 100%-ban magántulajdonú vállalattá válok. Első alkalommal érzik az emberek, hogy már nem csak az államé vagyok, hanem – legalább elméletben – az övék is. A fém hangja ugyanaz marad, mint a ’70-es vagy ’80-as években, de a hangulat egészen más. Már nem kommunizmus, de még nem is kapitalizmus – afféle „két világ közötti” állapot.

Bízva a jövőben,
a Gyár

Jó reggelt, kedves olvasóim!

Remélem, hogy ez a kedd reggel jó egészségben talál benneteket, és továbbra is kíváncsian olvassátok a történetem alakulását. Tehát folytatom, ahol abbahagytam.

2003 viszonylag normális év, mondhatnánk, egy átmeneti időszak a privatizáció és a nagy változások között – a vihar előtti csend éve, nagyobb átszervezések és beruházások nélkül. Aktív vagyok, termeltek, a tőzsdén is jegyeznek, de a piacgazdaság, a verseny és a posztkommunista valóság nagy nyomást helyez rám. Nyilvánvaló, hogy beruházásokra vagy külső partnerekre van szükségem, ami a következő évben meg is történik. Tehát ez az év „az utolsó szakasz a privatizáció után, de még a tulajdonosi többség átrendeződése előtt”: egy bizonytalan, nyugtalan, ugyanakkor reményteli pillanat azok számára, akik még hinni mernek az ipar jövőjében.

2004-ben az osztrák Hertz Armaturen a részvények 20%-át birtokolja, míg további 40%-ot a dolgozók szövetsége. A Hertz abban az évben termékszállítással segít nekem, de ennek ára: a tőkeemelés. Így válik Hertz a fő részvényessemmé. A szerelvénygyártás folytatódik, de messze elmarad a korábbi csúcsidőszaktól. Többé nem helyi vállalatként irányítanak, hanem nyugatias szemlélettel, piaci szabályok szerint, a prioritásokat és stratégiákat a külföldi tulajdonos határozza meg.

Reméltem, hogy a Hertz megment és átalakít, hiszen fektetett belém, új technológiákat hozott, és hozzáférést biztosított a nemzetközi piacokhoz.

A munkások számára mindez egyet jelent a lehetséges munkanélküliséggel. 2004 kétségtelenül lezárja a hazai korszakot: már nem vagyok önálló romániai gyár, hanem az európai iparágak része. Mindazzal együtt, amit ez jelent: lehetőség, nyomás, változás.

2005 és 2010 között a termelésem egyre jobban visszaesik, néhány csarnok és gyártósor elavulttá és versenyképtelenné válik, az alkalmazottak száma is csökken. Inkább összeszerelő és logisztikai egységként működöm, nem pedig nagy ipari gyártóként, ahogyan fénykoromban.

2010 és 2014 között a történelmi gyártás egy része (öntöttvas csapok és nagy ipari szelepek – drága barátaim) teljesen megszűnik. Csak a nyereséges, az európai piacon keresett termékek gyártása marad meg, főleg a fűtési- és szaniterrendszerek számára. Csarnokaim nagy része alulhasznált vagy üres marad, és lassan posztindusztriális területként tekintenek rám.

A következő években mind belső, mind külső szinten egyre több szó esik az átalakításomról. A város urbanisztikailag egyre inkább bekebelezi az ipari területeket. Megjelennek az első tervek, hogy lakó- és szolgáltatási övezetté alakítsanak. Az ipari múlt és a lakóövezeti jövő közötti átmenet vagyok. Érzem, hogy valami egyre gyorsabban közeleg. Kissé félek.

Elkeseredéssel, a ti
Gyáratok

U.i.: Nem akartam korhű fotókat használni – kissé komor a hangulatom ma. A képanyag a jövőből származik.1 Nézzétek, milyen szép dolgot csináltak.2 Ez egy kicsit feldobta a napom.