A VASÖNTŐ

Valamikor a munka összekötött minket: közös ritmust, közös erőfeszítést, közösen meghozott döntéseket teremtett. A munka egy történet volt, amelybe mindenki beletette a maga gesztusait, kételyeit, reményét. Akkoriban még tudtuk: minden apró cselekvés, amit a közjó érdekében teszünk, értelme van; minden munka lehet értékes; minden ember, a maga módján, alkot és formálja a világot. Elég, ha hozzáad valamit magából ahhoz, amit együtt próbálunk létrehozni. És tudtuk, hogy ez munka nélkül nem lehetséges. 

Manapság mindez mintha elhalványulna. Pedig a munka nem a kényszerről kellene szóljon, hanem a képességekről; nem a túltermelésről, hanem a közöttünk levő kötelékről. Erőt kellene adnia, nem elvennie. Az együttélés egy új formája lehetne, ahol gondolatok kapcsolódnak össze, és valami emberibb jön létre annál, mint egy gyár puszta fennmaradása. 

Az első munkahelyem másfél évvel az inaséveim után volt. Még nem voltam 18 éves. Nehéz munka volt, a nagy hőség miatt, de egy idő után megbarátkoztam vele. 1000 fok, 1100 fok, néha már 1600 fokra felhevített nyersanyag. Sokszor álmodtam éjjel egy izzó, vörös fémszállal, amely mindent körbefon. 

Egy gyár felépítése óriási erőfeszítés: falak, csövek, tervek, kételyek, apró mozdulatok, megfáradt testek. Emberek, akik fáznak, akik örülnek, remélnek, és olyanok is, akik belebetegednek. Aztán a legyártott tárgyak szétszóródnak a világban, beépülnek a közös rendbe, és többé már nem látni mögöttük a kezeket,  arcokat, árakat. Megszoktuk, hogy a dolgok eljutnak hozzánk – a víz, a gáz, az élelem, az ajándék – és már nem kérdezünk rá arra, hogy honnan jönnek, kinek mennyibe kerültek, ki fáradozott a létrehozásukon. 

Megtanultam dolgozni, és ahogy teltek a hónapok, egyre jobban ment a munka. Nyáron, augusztusban, a karbantartás miatt szünetelt az öntöde. Szeptember közepéig szabadságra mentem. Volt hét nap pótszabadságom. És minden ledolgozott év után hat hónapot írtak be pluszba a munkakönyvembe, maximális bónusz a mérgező munkakörülményekért. A munkanapok hosszúak volt, mégis volt idő az otthonomra, a családomra, a barátaimra. Akkoriban nem volt annyira nagy és nyomasztó a stressz, mint napjainkban. De azt hiszem, hallottátok már ezeket a dolgokat másoktól is. 

Nőnek az igények, és velük együtt a köztünk levő távolság is. Azt mondjuk, hogy dolgozni kell, de elfelejtjük feltenni a kérdést: értelmes-e az a munka, mit végzünk? Kisajátítjuk, ami lehetne mindenkié; eladjuk, ami lehetne ingyen; szennyezzük, ami lehetne tiszta. Megvesszük azt, amire nincs szükség, és dolgozunk azért, hogy a kelleténél több legyen.

Én egy vasöntő vagyok, egész életemben ezt csináltam. A munkámat arról a tevékenységről nevezték el, amelyet naponta végeztem, több tucatszor. Az évek során meg százezerszer. A gyerekeim azt mondják, hogy az ő munkájuk néha láthatatlan. Nem materiális, nincs konkrét tárgya vagy eszköze, mégis eljut a világhoz. De ők művészek. Azt mondják, hogy a munkájuk sokszor érzelmi munka. Hogy a fizikai munkájuk érzésekből és a gondoskodás gesztusaiból áll. Hogy szerencsések, mert azt csinálhatják, amit szeretnek. És hogy a közös munka feltölti őket, bátorságot ad nekik. Számukra a közjó a csapat. Ez is munka. Másfajta munka, de ez is munka. 

Én akkoriban mindenféle javaslatot tettem a vezetőségnek – hogy fektessünk be, modernizáljunk, javítsuk a minőséget. Még hittem abban, hogy a gyár, és vele együtt valami, ami egykor a miénk volt, megmenthető. Amikor előterjesztettem a javaslataimat, a vezető fogta a papírokat, összetépte, és egyszerűen eldobta. Látom magam előtt a cetliket, ahogy a padlóra hullanak – és ahogy ezzel a mozdulattal elindul valami a pusztulás felé. 

Mindegy, milyen jó szándék vagy előremutató ötlet születik, a papírok végül ugyanott landolnak. Az omladozó gyárak közös kudarcaink lenyomatai. Néha úgy érzem: ha valaki egyszer összeszedné ezeket a cetliket, talán egy másik világ vázlata rajzolódna ki belőlük. Milyen lenne az a világ?