AZ ORÁKULUM és A MADÁR

0. Manapság Kolozsvár egyre inkább elidegenedett a lakosaitól. Kié lett a város? A folyamatos drágulás, a lakhatási válság, a közlekedési bénultság és a túlterhelt közszolgáltatások úgy fonódnak össze, mint egy sötét háló, amely mindent betakar és ellehetetleníti a megélhetést. Azt mondják, hogy a régi gyárak lebontásával a város szebb lesz. De eltűnésükkel együtt a közvagyon fontos része is megszűnt, helyüket magánfejlesztések vették át. A zöldterületek fokozatosan szűkülnek, a zaj és a szennyezés egyre kibírhatatlanabb, miközben a társadalom kettéhasad: egyik oldalán a kiváltságos elit, a másikon a saját városából kiszorított tömeg. A terek zsúfoltak, az emberi kapcsolatok kiürülnek, a közösségi kötelékek szakadoznak, a társadalmi szolidaritás megszűnik, a helyi identitás már csak nyomokban, ha fellelhető, mintha valaki lassan radírozná ki a múltat. A döntések meghozatalában egyre kevésbé fontosak a lakosok, a város egy hideg, profitorientált gépezetté válik, ahol a polgár csak statisztikai adat, költségelem, vagy a rendszer által tűrt zavaró tényező, akinek csak a szavazata számít. A kép tehát egy olyan várost mutat, amely ugyan működik, de mindennapjai egyre idegenebbek azok számára, akik otthonként tekintenének rá. A folyamatok összessége nem egyik napról a másikra alakítja át várost, hanem lassú, alig észrevehető változások sorozatával. Így rajzolódik ki az irány, amely felé halad: egy dinamikus, de növekvő feszültségekkel terhelt város, ahol a fejlesztés és az élhetőség közötti egyensúly törékennyé vált, és ahol mindinkább kérdéses, hogy melyik arcát őrzi meg a jövő számára. Te hogy látod? Merre halad a városod? Miként változtatnád meg, hogy a tiéd is legyen? Hogy a város mindenkié legyen. 

1. A városban, ahol élünk, az ingatlanárak – legyenek azok bérleti díjak, vagy vásárlási árak – fenntarthatatlanul magasak, főleg a fiatalok, diákok, közép- és alacsony jövedelmű családok számára. Egyre többen kényszerülnek arra, hogy elköltözzenek. A profitorientált ingatlanfejlesztés dzsentrifikál: úgy alakítja át a városi tereket, hogy azok csak a jómodúak számára elérhetőek. Hamarosan a város fizikailag is kettészakad. A rendkívül gazdagok fallal körülvett, csúcstechnológiás biztonsági rendszerekkel őrzött luxuslakóparkokba, aranygettókba költöznek. A középosztály alsóbb rétege kiszorul a városból, és a Kolozsvár körüli alvótelepüléseken él. A legszegényebbek túlzsúfolt lakásokban vagy infrastrukturálisan alulfejlett negyedekben kényszerülnek lakni. Egy ilyen negyed Patarét, a szeméttelepek otthona. A kolozsvári lakcím egy státuszszimbólummá válik, amelyhez csak a legelitebb réteg férhet hozzá. Sokan több lakást is felvásárolnak, ezekkel üzletelnek azok kárára, akiknek nincs lakás a tulajdonukban. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? A városháza építsen több köztulajdonban lévő lakást. Így több ember férne hozzá megfelelő lakhatáshoz megfizethető áron. Megszűnne az a kényszer, hogy banki hitelekbe adósodjanak el, vagy irreálisan magas bérleti díjakat fizessenek. A piaci árak is csökkennének. Ezt a lakásállományt a bérlők egyesületei adminisztrálnák, úgy, hogy egyszerre szolgálják a saját szükségleteiket és a közérdeket. A volt gyárak helyén épülő új tömbházlakások egy részét át kellene vonni a város lakásállományába.  

2. Kolozsváron a torlódások mindennaposak, a közlekedési infrastruktúra túlterhelt, a tömegközlekedés nem elég hatékony, a biciklis utak nem elég fejlettek. Hamarosan a közlekedés teljesen összeomlik. A belváros egy tiltott zónává válik, ahová csak különleges, drága engedéllyel vagy önvezető, elit járművekkel lehet behajtani. A korábbi gyárak zónái túlzsúfoltakká válnak az aránytalanul nagy, új fejlesztések miatt, amelyek hatalmas forgalmat generálnak. A többi utcán állandósul a dugó, a napi 2-3 órás ingázás normálissá válik. A levegő minősége olyan rossz, hogy rendszeresek a szmogriadók, amikor a gyerekeknek és időseknek tilos kimenniük az utcára. Az emberek élete a forgalom köré szerveződik, a város artériái elhalnak. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? Közösségi, autómegosztó platformok fejlesztése negyedek szintjén. Ahelyett, hogy mindenkinek saját autója lenne, a közösség birtokol és kezel több autót, amelyet a tagok szükség szerint használhatnak. Emellett közösségi biciklijavító műhelyek is létrehozhatók, ahol a tagok segítik egymást és megosztják a szerszámokat. Változatos tömegközlekedés, az egyes negyedek szükségletei szerint. Metropolisz övezetű körgyűrű.

3. A kincses városban a lakhatáson túl a szolgáltatások, az élelmiszerek és a szabadidős tevékenységek országosan a legdrágábbak közé tartoznak. Folyamatos a nyomás a személyes költségvetésre, a lehetőségekhez való hozzáférés korlátozott. Hamarosan a városi élet egy luxusszolgáltatássá válik. A város a turisták, fesztiválózók, és üzletemberek fogadására rendezkedik be: ők a fontosak, mert ők fogyasztanak. Az alapvető dolgokért is fizetni kell: tiszta levegőjű parkokba csak belépővel lehet bemenni, a gyorsabb tömegközlekedési sáv használatáért prémiumbérlet kell, a biztonságosabb negyedekben közbiztonsági díjat szednek. Kialakul egy újfajta városi szegénység, ahol az embereknek van munkájuk, de a fizetésük csak a puszta túlélésre elég. Sok munkahely – például az új gyárak – a városon kívülre költözik, az ingázás növekszik, ami egyre nagyobb költségeket ró a munkásokra. A kulturális élet elsorvad, mert a művészek, zenészek és kreatív szférában dolgozók már nem engedhetik meg maguknak, hogy a városban éljenek. A független kulturális központok sorra bezárnak, mert tereik bérleti díjai megfizethetetlenek. A város közterei az év legnagyobb részében üzleti célokra használt terekké válnak. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene?  Élelmiszer-szövetkezetek alapítása, amelyek közvetlenül a helyi termelőktől vásárolnak, kiiktatva a közvetítőket és csökkentve az árakat. Szerszámkölcsönzők létrehozása, ahonnan bárki kölcsönözhet szerszámokat (fúrógép, fűrész stb.), ahelyett, hogy megvásárolná őket. A városháza adja koncesszióba az üres állami épületeket olyan közösségi szervezeteknek, akik ezt a köz javára használnák.  

4. Kolozsváron az új építkezések gyakran átfogó jövőkép nélkül valósulnak meg, ennek zöldterületek esnek áldozatul, a negyedek túlzsúfoltak, a nyomás hatalmas a meglévő infrastruktúrákra. Hamarosan az utolsó zöldterületeket is beépítik, a város egyetlen hatalmas beton- és üvegtengerré válik. A volt gyárak helyét elfoglaló fejlesztések falcs zöldítéssel szúrják ki a szemünket. Kolozsvár egy hősziget lesz, ahol a nyári hőségek elviselhetetlenné válnak. Mivel nincs föld, ami felszívja a vizet, a villámárvizek rendszeressé válnak minden nagyobb esőzés után. A természettel való kapcsolat teljesen megszűnik. A város egy funkcionális, de lélektelen gépezet, ahol az embereknek nincs hol feltöltődniük. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? Az elhagyott vagy használaton kívüli területek gondozása és városi közösségi kertekké alakítása. Ezek a terek nemcsak helyi élelmiszert termelnek, hanem a közösség szocializációs és kohéziós központjaivá is válnak. A városháza vegye vissza az urbanisztika feletti hatalmat. Rendezze át úgy tereinket, hogy azok a köz szükségleteit szolgálják: lakások, krésák, óvodák, iskolák, orvosi rendelők.  

5. A városban, ahol élünk, a forgalom, az építkezések, a nagy népsűrűség hozzájárul az alacsony levegőminőséghez és az állandóan magas zajszinthez, ami  hatással van a egészségre. Azt mondták nekünk, hogy a régi gyárak szennyezik a környezetet, ezért el kell tűnniük a városból. Most azt látjuk, hogy amit a helyükre építenek, az is szennyez. Ha ez így folytatódik, hamarosan krónikus légzőszervi megbetegedések ütik fel a fejüket. A gazdagok otthonaikban és irodáikban drága légtisztító rendszereket használnak, míg a szegényebbek mérgező levegőt szívnak. Az állandó zajszennyezés miatt elterjednek a mentális problémák, az alvászavar és a szorongás népbetegséggé válik. A város egy folyamatos, érzékszerveket terhelő támadás. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? Civil ellenőrző hálózat létrehozása, polgárok által elhelyezett független érzékelőkkel. A közösen gyűjtött adatok felhasználhatók a hatóságokra való nyomásgyakorlásra és a nyilvánosság tájékoztatására, létrehozva egy közös információs erőforrást. Ezen információk alapján a hatóságoknak megoldásokat kell találniuk mindenféle szennyeződés csökkentésére.

6. Erdély fővárosában gyakran túlzsúfoltak a terek, hivatalok, kávézók, bevásárlóközpontok, ez pedig fojtogató. Az állandó harc a fizikai térért (egy helyért a buszon, egy asztalért a kávézóban, egy padért a parkban) hamarosan az emberi kapcsolatok megromlásához vezet. Komoly harcok folynak a fejlesztők között a régi gyárterületek megszerzéséért. Ők azért versengenek, hogy kié a legmagasabb lakótorony, a legnagyobb mall, a legprofitábilisabb irodaház-tranzakció. Az általános norma az agresszió, a versengés és a bizalmatlanság lesz. Az emberek a virtuális valóságba menekülnek a fizikai tömeg elől, ami soha nem látott mértékű elmagányosodáshoz vezet a sűrűn lakott városban. A közösséget felváltja az egymással versengő egyének halmaza. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? Az alulhasznosított terek újjáélesztése közösségi kezdeményezésekkel. Az együttműködés és a szolidaritás szellemének újraélesztése.

7. Kolozsváron egyre növekvő szakadék tátong a nagytulajdonosok, a nagyon jól fizetett privát vagy állami szektorban dolgozók és a lakosság többi része (a meg nem becsült alkalmazottak, kulturális szférában vagy szolgáltatásokban dolgozók, nyugdíjasok) között. Az ingatlanbefektetők, különösen azok, akik egykori gyárak hatalmas kiterjedésű telkein építenek, a nagy nyertesei az üzleti szférának. Ha így folytatódik, a társadalom nyíltan szegregálódik. Az elit egy zárt, Smart City nevezetű negyedben él, saját magániskolákkal, kórházakkal és szórakozóhelyekkel. A város többi része a Dumb City, ahol az infrastruktúra omladozik, a közszolgáltatások alapszintűek, és az emberek a túlélésért küzdenek. A társadalmi bizalom teljesen eltűnik, helyét a félelem és a gyűlölet veszi át. Nincs többé közös kolozsvári identitás, csak vagyoni alapon szerveződő törzsek. Nincs társadalmi szolidaritás, az elnyomottak egymás ellen fordulnak ahelyett, hogy azokat kérnék számon, akik felelősek az egyenlőtlenség létrejöttéért. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? A közpolitikáért felelős intézmények úgy osszák újra az emberek munkájából származó gazdagságot, hogy ez mindenki számára elérhetővé tegye az élethez szükséges javakat és szolgáltatásokat. Privatizáció helyett köztulajdonban levő javakat és szolgáltatásokat kell biztosítani.   

8.  A városban az iskolák, óvodák, kórházak és adminisztratív szolgáltatások túlterheltek. Voltak idők, amikor minden gyári alkalmazott részesült a gyárak közelében létesült közoktatási és egészségügyi egységek szolgáltatásaiból. Hamarosan az állami oktatási és egészségügyi rendszer összeomlik a túlterheltség miatt. Csak a leggazdagabbak engedhetik meg maguknak a színvonalas magániskolákat és magánkórházakat. Egy gyermek jövőjét és egy beteg túlélési esélyeit a szülők pénztárcája határozza meg. A szociális háló teljesen eltűnik, az állam kivonul a gondoskodó szerepéből. Kinek jó ez? Mit tehetünk ellene? Szülők és önkéntesek által egy negyedben működtetett afterschool-programok vagy „szomszédsági iskolák” szervezése, hogy pótolják a helyhiányt a közoktatásban és oktatási támogatást nyújtsanak a gyerekeknek. Az állam növelje az oktatási és egészségügyi rendszerbe való befektetéseket. Az emberek csak úgy tudnak élni társadalmi-gazdasági jogaikkal, ha az állam komolyan veszi társadalmi szerepét és beteljesíti ezirányú kötelességeit.

9. A gyors növekedés, és a helyi sajátosságokat figyelmen kívül hagyó ingatlanfejlesztés miatt  a város történelme kikopik a köztudatból, a közösségek közötti kötelékek gyengülnek. Hamarosan Kolozsvár elveszíti  egyediségét. A helyi kisvállalkozások eltűnnek, helyüket nemzetközi láncok veszik át. A történelmi belváros egy steril, csak turistáknak szóló skanzenné válik. A város egy globális tech-hub lesz, amely bárhol lehetne a világon. Egy hely, ahol dolgozni és fogyasztani lehet, de ahová nem lehet igazán tartozni. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? Közösségi digitális archívumok létrehozása, ahová a lakosok történetekkel, fényképekkel és emlékekkel járulnak hozzá a negyedükről. Kis léptékű, városnegyedszintű kulturális események (vásárok, közös étkezések, filmvetítések) szervezése, amelyek erősítik a kötelékeket és autentikus helyi kultúrát teremtenek. Lévén, hogy a múlt eltörlésével az ipari munkás emléke is eltűnik, a városnak szüksége van egy ipartörténeti múzeumra is. Hogy a generációk jobban kommunikáljanak, hogy kölcsönösen tiszteljük egymás munkáját. Az új ingatlanfejlesztéseknek emberi léptékűeknek, mindenki által megfizethetőeknek és fenntarthatóaknak kell lenniük mind a természeti környezet mind pedig  a városi forgalom szempontjából.   

10. A helyi közigazgatással való számos interakció lassú és nehézkes. Hamarosan a városvezetést teljesen átveszik a nagyvállalati és ingatlanfejlesztői lobbik. A döntéseket már nem választott képviselők, hanem hatékonysági szakértők és algoritmusok hozzák a profitmaximalizálás érdekében. Ugyanez történik az új munkahelyeken is, ahol a munkások hangja nem hallható, és senki sem emlékszik arra, hogyan szerveződtek bizottságokba a régi gyárakban, hogy az érdekeiket kölcsönösen támogassák. A polgári részvétel egy kiüresedett színjátékká válik. A Smart City-koncepció jegyében totális megfigyelőrendszert építenek ki. A várost egy cégként irányítják, a lakosok csupán eszközök vagy költségelemek a mérlegben. Kinek jó ez? Mit tehetnénk ellene? Civil érdekérvényesítő csoportok alakítása negyedek szintjén, amelyek egységes és koherens hangon tudnak párbeszédet folytatni a helyi hatóságokkal. A városigazgatásnak a városlakók és városhasználók kezében kell lennie, nem pedig egy olyan bürokrácia birtokában, amely a fenntarthatatlan fejlesztésből való profitálást támogatja.